Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. (Gal. 2:20)

A tegnap Dével beszélgettünk arról, hogy olyan „bibliai” vagyok, hogy az már néha idegesítő. Azon gondolkodtam, hogy néha én is idegesítem magamat.:) Ez azért lehetséges, mert beszédemmel és cselekedetemmel ilyenkor a törvényt akarom betölteni. De ez nem megy!
Így ez átcsap képmutatásba. Akkor vagyok emberi, hogyha az érzelmeimet, fájdalmaimat, félelmeimet kimondom. Elismerem, hogy bűnös vagyok és én is bizonyíték vagyok arra, hogy Krisztus nélkül elveszett és célomat tévesztett ember vagyok. Nincs ez másképp akkor sem, amikor olyan magabiztosan tudom láttatni az Isten által kijelölt utat. Akkor lennék nem bosszantó, hogyha gördülékenyen, mindenkit szeretve, szolgálva, csakis mások valódi érdekeit látva, tenném örömmel a dolgomat. A bennem lévő Krisztus úgy formál, hogy ezt Ő elérje nálam.
De még nem vagyok kész és ami idegesítő bennem, az a farizeusságom, ami alapból vagyok.